Bentlakás

A bentlakás

„Amikor az ősi iskola
Kapujában ott áll a gyermek
Ahogyan félszeg mosolya
Némán időtlenségbe dermed”

(Tompa Gábor: Pillanatképek)

A kollégiumba készülő legénykék és leánykák mindegyikét meghatotta az évszázados múltú iskolába való első belépésükkor a „Bolyai-szellem”. A falak fenséges csendje, a némán bámuló ablakok rendre utasítanak mindenkit, aki ide belép.

Az 1840–1850-es években

Az 1840–1850-es években a kollégium jövendőbeli koptatói kíváncsian indultak el az erdélyi falvakból és városokból Marosvásárhelyre. A városba szekereken érkező szülők a Nagy közön – a mai Bolyai utcán – cipelték fel gyermekük holmiját az internátusba.

A kollégistáknak nehéz életük volt. Ha előre tudták volna, mi vár rájuk, biztosan sokan meghátráltak volna: szívesebben maradtak volna a barátságos falusi környezetben, a nagymama melegen ölelő karjaiba burkolózva.

A bentlakás életét írott és íratlan szabályok határozták meg. Abban az időben a szobákat kamaráknak nevezték, és európai fővárosok nevét viselték. Minden kamarában három diák lakott: a primárius, a secundarius és a tertiarius. A primárius ágya a szoba jobb oldali, a secundariusé a bal oldali sarkában volt, az ablak közelében. Az ajtótól jobbra zöldre festett csempékből rakott oszlopkemence állt, vele szemben, az ajtó mögött pedig a tertiarius ágya és asztala.

Nem adatott meg mindenkinek, hogy ágyban alhasson. A szegényebb diákok a ládáikat alakították fekvőhellyé, arra tették a szalmazsákjukat; ezeket a ládákat nappal a folyosón tartották. Minden reggel ki kellett fényesíteniük a náluk nagyobbak csizmáit, friss vizet kellett hozniuk a mosakodáshoz, ki kellett önteniük a használt vizet, és amíg a nagyok mosakodtak, össze kellett szedniük az ágyakat. Ki kellett seperniük a szobát és az előtte levő folyosórészt, a szemetet pedig hátra kellett vinniük az árnyékszék mögötti szemétdombra.

Ezután már csengettek is – télen 7-kor, tavasszal 8-kor –, és mentek az órákra. Az osztályban tartott két óra után magántanítókhoz mentek, majd a kamarájukban tanultak. Ebéd után a szolgák dolga az evőeszközök rendbe hozása és a kamara kiseprése volt. A délutáni órák 2-től 4-ig tartottak. Az utána következő egyórás szünetben azok, akik nem voltak szolgák, játszottak, a többiek – ha nem küldték őket sehova – tanultak, játékra alig maradt idejük. Hat óráig ismét magántanár foglalkozott velük, egy órával később vacsoráztak, és ezzel véget ért a nap.

Ezen kívül sok más kötelességük is volt, például a cursorkodás, a favágás, az osztály- és udvarseprés. Minden héten legalább egyszer a szolgadiák vigil (őr) volt: arra vigyázott, hogy aki éjjel kiment, ne piszkoljon a folyosóra, hanem menjen hátra az árnyékszékre, és figyelt a várbeli toronyóra ütésére, amit csengetéssel és kiáltással adott hírül.

A szolgáknak felügyelőik (custos) voltak, akik minden reggel megszemlélték, jól végezték-e el a feladatukat. Nagyon szigorúak voltak, mindent feljegyeztek, így a diákok sok verést kaptak a nyúllábas korbáccsal.

A szünidőkben két szolgának bent kellett maradnia a kollégiumban. Szüretkor, karácsonykor és húsvétkor három-három, pünkösdkor két, nyáron nyolc hétig tartott a vakáció: összesen nyolc hónap „szorgalomidőnek” és négy hónap szünidőnek örvendtek akkoriban a gyerekek. A vakációban bennmaradók neve rezidens volt. Ha a rezidens rosszul végezte a dolgát, büntetésből még egy szünidőben szolgálnia kellett.

A szolgáknak nem kellett fizetniük a „ládán való hálásért”, és tandíjat sem fizettek, de ezt megszolgálták, mert a tanítók akkor és oda küldözgették őket, amikor és ahova akarták.

Az 1930–1940-es években

Csaknem száz évvel később, az 1930–1940-es években már más volt az élet a kollégiumban. Az év elején a szalmazsákokat és az ágyneműt bevitték a szobákba, és mindenki elfoglalt magának egy-egy vaságyat. A ruhának és az élelemnek egy-egy fiókot kaptak, és egy másikat a lábbelinek.

A hálószobákban tíz-tíz tanuló lakott. A szobafelelőst primáriusnak, a helyettesét secundariusnak nevezték: VII–VIII., illetve V–VI. osztályos diákok voltak. A szobákat egyetemi városokról nevezték el, például London, Berlin, Párizs, Amszterdam és Oxford.

Az internátusnak felügyelőtanára volt, aki minden csütörtökön ebéd után „kihallgatást” tartott a tanulók fegyelmi ügyeiben. A segédfelügyelők – akik a lépcsőház középső és felső sori szobáiban laktak – ellenőrizték a bentlakás életét: reggel 7-kor, délután 5-kor, este 8-kor és 10-kor végignézték a folyosókat, a tanulószobákat és a hálószobákat. Az apparitor – egy VII. vagy VIII. osztályos tanuló – vezette a bentlakók névsorát, és ő olvasta fel az igazgatósági rendeleteket.

A bentlakó kisdiákok feladata a folyosó reggeli és esti takarítása és a szilencium (kötelező tanulási idő reggel fél héttől fél nyolcig, délután öttől hétig és este nyolctól kilencig) alatti folyosói szolgálat volt: ők voltak a cursorok. Ebben az időben is voltak vigilek: III–IV. osztályos gimnazisták, akik a kapunál, illetve az internátus bejáratánál teljesítettek szolgálatot.

Az étkezdét konviktusnak nevezték, ahol minden asztalnál tíz diák étkezett. Az asztalfőn az asztalfőnök, vele szemben a helyettese ült. Az ételt az I–IV. osztályos gimnazisták hordták ki.

A fegyelem már nem volt olyan kemény, mint száz évvel korábban: a szombati fürdéskor a nagyobbak „itatták” a fikákat, és egész héten a fürdéssel ijesztgették őket. A nagyok akkor is „terrorizálták” a kicsiket, ha azok otthonról csomagot kaptak: a kiszemelt kisdiákoknak meg kellett kínálniuk őket a finomságokkal, és megtörtént, hogy a csomagból nekik semmi sem maradt.

Nehéz volt mindezt átélni. Ágoston Albert szavaival élve azonban „küzdelemben-fájdalomban nemesedik a lélek, érlelődik az emberség. Az évszázadok folyamán kialakult, gyakorolt, megélt kollégiumi, internátusi életforma, már a korok szokásai, adottságai folytán is keményebb (…), durvább életvitelt követelt meg a diákoktól, de ránevelte őket a nehézségek, sokszor megaláztatások elviselésére, a közösségben, az idegenben, sokszor a kitaszítottságban való élés elbírására, a küzdelmekben való konok kitartásra.”

Ma

Ez volt akkor. De milyen ma az élet az internátusban? Teljesen más. Az évek során elkoptak a szigorú szabályok. A nyolcágyas szobákat a diákok kedvük szerint rendezik be. Mindenkinek van ágya, szekrénye, és bármikor dolgozhat a közös asztalnál. A kantinszolgálat sem megerőltető, és a kétórás tanulási idő sem az egykori szigorú szabályok szerint telik.

Szép az élet a bentlakásban: életre szóló élmények és barátságok teszik azzá.