Visszaemlékezések

“Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon…”

Az irodalmi olimpiákról kevés emlékem van, hiszen igen régen volt mindez, és mi igen fiatalok voltunk akkoriban. De azt tudom, hogy ezek a versenyek nagyon fontosak voltak az életemben, sőt akár azt is kimondhatom, hogy döntően befolyásolták a sorsom alakulását. Mégpedig azért, mert a középiskolában (1. sz. Líceum, később Matematika-Fizika Líceum Csíkszeredában, ma: Márton Áron Főgimnázium) én egy ún. “szupermatematika” osztályba jártam, ahol meglehetősen furcsa, szellemi szempontból némiképp magányos, a többiektől eltérő érdeklődésű diák lehettem. Amikor 1976-ban tizedik osztályos koromban az országos irodalmi versenyen Marosvásárhelyen krétával felírták a táblára a dolgozattételt, ami a “Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon…” Arany János-verssor volt, úgy éreztem, hogy mellbe vág valami, hogy Arany ezt egyenesen nekem, hozzám írta, hogy ebben a verssorban az én pásztor őseim is benne vannak, akik éjszakánként fent tüzelgetnek a Hargitán. A memóriám sohasem volt valami kitűnő, de most is emlékszem a kis, szálkás, intellektuális fehér betűk formájára a szürke üvegtáblán. Azt gondolom, hogy az ilyen apró dolgok az életben nem véletlenek és nem jelentéktelenek, azért is emlékszem azokra a betűkre és arra az érzésre ma is olyan tisztán.

Az az Arany-verssor valódi sorseseménnyé lett számomra, azt hiszem, innen kezdődik az én bölcsészeti pályám. Az iskolában más osztályokban és az alattam és fölöttem járók között is voltak még hozzám hasonló “furcsa” diákok, de végül is az irodalmi olimpiák tudatosították bennem, hogy Erdélyország-szerte, számomra akkor még ismeretlen városokban máshol is élnek még olyan fiatalok, akik valahogy olyanformán gondolkodnak a világról, mint én, olyanformán éreznek, mint én, és hogy ez a fajta gondolkodás bizonyos körökben legitim is lehet. Végül is az irodalmi olimpiáknak nagy, sőt talán döntő szerepe volt abban, hogy érettségi után a kolozsvári bölcsészkar magyar-orosz szakára jelentkeztem, ahol aztán az egyetemi társaság egésze magamhoz hasonló emberekből tevődött össze, akikkel jóízűen lehetett akár hajnalokig beszélgetni. Az olimpiákon szerzett barátságok, kapcsolatok valóban életre szólóknak bizonyultak. Most megtehetném, hogy az erdélyi magyar kultúra később ismertté lett személyiségeire (írókra, költőkre, színészekre, képzőművészekre, de legfőképpen tanárokra) hivatkozzam, de neveket mégsem említek, mert lehetetlen volna mindenkivel szemben igazságos és méltányos lennem. Tény az, hogy akik ott találkoztunk, később is számon tartottuk egymást, és valahogyan mind hűségesek maradtunk valamihez, amit voltaképpen nem is tudok megnevezni, de ami közel negyven év után is ugyanaz, mint ami minket akkor ott összehozott és egy életre szólóan össze is kötött bennünket.

Tánczos Vilmos

Értelmes találkozások

Van egy piros, keménytáblás kis jegyzetfüzetem, abba szoktam felírni az elvállalt munkák részleteit és a határidőket. Teszem-veszem, pipálom ki benne, melyik kritikát írtam meg, szégyenkezve gyorsan továbblapozok, ha meglátom azt az összesen kettőt-hármat, amit nem túl szigorú szerkesztők elnézésére apellálva elsunnyogtam. (Ezt a visszaemlékezést is szépen ki fogom pipálni: megírtam!)

Csak most, miközben azon töprengek, mire is emlékszem a 2011-es marosvásárhelyi országosról (alig valamire – ez volt az első zsigeri reakcióm, mielőtt a homály kezdett feloszlani), tudatosul bennem igazán, mi van a kis piros jegyzetfüzet fedőlapjára nyomtatva: „Mikes Kelemen / Országos tantárgyverseny / Alternatív versenyek / ápr. 19. / Marosvásárhely / 2011.” Jutalom volt, most már fel is tudom idézni, ahogyan Bordi Eszterrel és Saszet Katával, örökös olimpiászra készülős társaimmal összedugjuk a fejünket az alternatív csapatvetélkedőn, van is egy fénykép róla a Facebookon.

Mi zömével akkortájt, tizenegy-tizenkettedikes korunkban kezdtük a közösségi médiát belakni, de csak mint érdekes kirakatot használtuk, amelybe bekerül az, amit élőben nem tudtunk egymásnak megmutatni. Nem helyettesített még akkoriban semmit. És talán nemcsak a közösségi médiát kezdtük el belakni, hanem a felnőtt életünk kezdeteit. Legalábbis én szakmai és lelki szinten sok mindent vissza tudok vezetni a tantárgyversenyes élményekre is mint csírákra. Amiből a verseny jelleget gyűlöltem, szenvedtem tőle egészen addig, amíg a tételt megláttam, majd magam elé tettem a szép fehér, kissé áttetsző piszkozatlapot, kezembe vettem a Rotringot, és elkezdtem élvezni a sok olvasás és készülés során az elmémben szintézisbe került, de még mindig formálódó gondolatok sokaságát. Innen már inkább egy kirakósjátékhoz hasonlít számomra az írás, az érvek és a példák egymásba illeszkedve kell helyet találjanak egy gondolatláncolatban. Kivéve a kreatív tétel esetében, az nekem mindig kicsit kényszeredetten ment.

Ahogyan kissé kényszeredetten vissza kell most fognom magam az intő-tanácsadó visszatekintői pozíciótól. Úgyhogy inkább csak kommentárok nélkül említem, hogy számomra – főleg középiskolás koromban – a tantárgyversenyek országos szakaszain egy nagyon bensőséges, laza, de tartós szálakkal összefűződő kortársi közösség alakult ki. Sokan lettünk barátok később, vagy találkoztunk újra egyetemen, emlegettük még jó darabig a „kalácsot-a-zsebbe” kirándulásokat. Még akkor is, ha ezek nem mind 2011-ben történtek Marosvásárhelyen, hanem Székelyudvarhelyen is, és Sepsiszentgyörgyön is, és Nagyváradon is és így tovább, a helyek egyenként is mind hozzánk tettek valamit, teret adtak a mi találkozásainknak. Bár kicsit mindig kevesebb élményben részesül az, akinek épp az otthonául szolgáló városában van az országos – kimarad a kantinos vagy bentlakásos összerázó panaszkodásokból vagy esti beszélgetésekből, illetve abból az inspiráló idegenségélményből is, amely révén a mással való találkozást gyakorolhatja.

Milyen jó, hogy a 2011-es Mikesnek is volt saját kiadványa – sok minden más mellett emlékeztet most egy másik érintőleges találkozásra. Kiss Anna tudósítása megörökíti a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőinek (Demény Péter, Kovács András Ferenc, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor) fellépését, amely egyik programpontja volt az egyhetes rendezvénynek (vagyis hát igazi rendezvénysorozatnak, táborszerű volt akkoriban az országos szakasz, ráment szinte teljesen a húsvéti vakáció, most már nem bánom, kellett az, hogy ne csak „verseny” legyen, hanem minden egyéb: irodalom, együttlét, rengeteg kacagás és inside joke). Akiket a nézőtéren elvegyülve hallgattam, kevesebb, mint tíz évvel később, 2020-ban a kollégáim lettek, és még csak ok-okozati összefüggés sincs a két dolog között (nem azért vettek fel a Látóhoz, mert ott voltam a közönség soraiban). De ha most nem a Látónál dolgoznék, hanem mondjuk informatikusként vagy paradicsomtermesztőként, akkor is össze tudnám kötni valahogyan életem e két pontját, a 2011-es marosvásárhelyi tantárgyversenyt és a 2025 áprilisát (de most nem fogom megtenni, mert – mint említettem – a kreatív tételek kicsit nehezebben mennek nekem), mert többek között ez is az irodalom: értelmet adunk általa életünk alakulásának.

Codău Annamária