Mi zömével akkortájt, tizenegy-tizenkettedikes korunkban kezdtük a közösségi médiát belakni, de csak mint érdekes kirakatot használtuk, amelybe bekerül az, amit élőben nem tudtunk egymásnak megmutatni. Nem helyettesített még akkoriban semmit. És talán nemcsak a közösségi médiát kezdtük el belakni, hanem a felnőtt életünk kezdeteit. Legalábbis én szakmai és lelki szinten sok mindent vissza tudok vezetni a tantárgyversenyes élményekre is mint csírákra. Amiből a verseny jelleget gyűlöltem, szenvedtem tőle egészen addig, amíg a tételt megláttam, majd magam elé tettem a szép fehér, kissé áttetsző piszkozatlapot, kezembe vettem a Rotringot, és elkezdtem élvezni a sok olvasás és készülés során az elmémben szintézisbe került, de még mindig formálódó gondolatok sokaságát. Innen már inkább egy kirakósjátékhoz hasonlít számomra az írás, az érvek és a példák egymásba illeszkedve kell helyet találjanak egy gondolatláncolatban. Kivéve a kreatív tétel esetében, az nekem mindig kicsit kényszeredetten ment.

Ahogyan kissé kényszeredetten vissza kell most fognom magam az intő-tanácsadó visszatekintői pozíciótól. Úgyhogy inkább csak kommentárok nélkül említem, hogy számomra – főleg középiskolás koromban – a tantárgyversenyek országos szakaszain egy nagyon bensőséges, laza, de tartós szálakkal összefűződő kortársi közösség alakult ki. Sokan lettünk barátok később, vagy találkoztunk újra egyetemen, emlegettük még jó darabig a „kalácsot-a-zsebbe” kirándulásokat. Még akkor is, ha ezek nem mind 2011-ben történtek Marosvásárhelyen, hanem Székelyudvarhelyen is, és Sepsiszentgyörgyön is, és Nagyváradon is és így tovább, a helyek egyenként is mind hozzánk tettek valamit, teret adtak a mi találkozásainknak. Bár kicsit mindig kevesebb élményben részesül az, akinek épp az otthonául szolgáló városában van az országos – kimarad a kantinos vagy bentlakásos összerázó panaszkodásokból vagy esti beszélgetésekből, illetve abból az inspiráló idegenségélményből is, amely révén a mással való találkozást gyakorolhatja.

Milyen jó, hogy a 2011-es Mikesnek is volt saját kiadványa – sok minden más mellett emlékeztet most egy másik érintőleges találkozásra. Kiss Anna tudósítása megörökíti a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztőinek (Demény Péter, Kovács András Ferenc, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor) fellépését, amely egyik programpontja volt az egyhetes rendezvénynek (vagyis hát igazi rendezvénysorozatnak, táborszerű volt akkoriban az országos szakasz, ráment szinte teljesen a húsvéti vakáció, most már nem bánom, kellett az, hogy ne csak „verseny” legyen, hanem minden egyéb: irodalom, együttlét, rengeteg kacagás és inside joke). Akiket a nézőtéren elvegyülve hallgattam, kevesebb, mint tíz évvel később, 2020-ban a kollégáim lettek, és még csak ok-okozati összefüggés sincs a két dolog között (nem azért vettek fel a Látóhoz, mert ott voltam a közönség soraiban). De ha most nem a Látónál dolgoznék, hanem mondjuk informatikusként vagy paradicsomtermesztőként, akkor is össze tudnám kötni valahogyan életem e két pontját, a 2011-es marosvásárhelyi tantárgyversenyt és a 2025 áprilisát (de most nem fogom megtenni, mert – mint említettem – a kreatív tételek kicsit nehezebben mennek nekem), mert többek között ez is az irodalom: értelmet adunk általa életünk alakulásának.

Codău Annamária