„Amikor az ősi iskola
Kapujában ott áll a gyermek
Ahogyan félszeg mosolya
Némán időtlenségbe dermed”
(Tompa Gábor: Pillanatképek)
A kollégiumba készülő legénykék és leánykák mindenikét meghatotta az évszázados múltú iskolába való első belépésükkor a „Bolyai szellem”. A falak fenséges csendje, a némán bámuló ablakok rendre utasítanak mindenkit, aki ide belép.
Az 1840–1850-es években a kollégium jövendőbeli koptatói kíváncsian indultak el az erdélyi falvakból és városokból Marosvásárhelyre. A városba szekereken érkező szülők a Nagy közön – a mai Bolyai utcán – cipelték fel a gyerekük dolgait az internátusba.
A kollégistáknak nehéz életük volt. Ha előre tudták volna, hogy mi vár rájuk, biztosan sokan meghátráltak volna: szívesebben maradtak volna a barátságos falusi környezetben, a nagymama melegen ölelő karjaiba burkolódzva.
A bentlakás életét befolyásolták az írott és íratlan szabályok. Abban az időben a szobákat kamaráknak nevezték, és európai fővárosok neveit viselték. Minden kamarában három diák lakott: a primárius, a secundarius és a tertiarius. A primárius ágya a szoba jobb felőli, a secundariusé a szoba bal felőli sarkában volt, az ablak közelében. Az ajtótól jobbra állott egy zöldre festett csempékből készült oszlopkemence, ezzel átellenben pedig – az ajtó mögött – a tertiarius ágya és asztala.
Viszont nem adatott meg mindenkinek, hogy ágyban alhasson. A szegényebb diákok a ládáikat alakították fekvőhellyé: arra téve a szalmazsákjaikat. Ezeket a ládákat nappal a bentlakás folyosóján tartották. Nehéz életük volt: minden reggel ki kellett fényesíteniük a náluk nagyobbak csizmáit, friss vizet kellett hozniuk a mosakodáshoz, ki kellett önteniük a használt vizet, és amíg a nagyok mosakodtak, össze kellett szedniük az ágyakat. Ki kellett seperniük a szobát és az előtte levő folyosórészt, a szemetet pedig hátra kellett vinniük az árnyékszék mögötti szemétdombra.
Ezután már csengettek is – télen 7-kor, tavasszal 8-kor –, és mentek órákra. Az osztályban tartott két óra után magántanítókhoz mentek, ezután pedig a kamarájukban tanultak. Ebéd után a szolgák dolga az evőeszközök rendbe hozása és a kamara kiseprése volt. A délutáni órák 2-től 4-ig tartottak. Az ez utáni egyórás szünetben azok, akik nem voltak szolgák, játszottak, a többiek pedig – ha nem küldték őket sehova – tanultak, játékra nem nagyon maradt idejük. Hat óráig ismét magántanár foglalkozott velük, egy órával később vacsoráztak, és vége is volt a napnak.
Ezenkívül még sok kötelessége volt a diákoknak, például cursorkodás, favágás, osztály- és udvarseprés. Minden héten legalább egyszer a szolgadiák vigil (őr) volt. Arra vigyázott, hogyha éjjel valaki ki talált menni, ne piszkoljon a folyosóra, hanem menjen hátra az árnyékszékre, figyelt a várbeli toronyóra ütésére, amit csengetéssel és kiáltással adott hírül.
A szolgáknak felügyelőik (custos) voltak, akik minden reggel megszemlélték, hogy jól végezték-e el a feladatot. Nagyon szigorúak voltak, mindent feljegyeztek, és így a diákok sok verést kaptak a nyúllábas korbáccsal.
A szünidők alatt két szolgának bent kellett maradnia a kollégiumban. Szüretkor, karácsonykor, húsvétkor három-három, pünkösdkor két, és nyáron nyolc hétből állott a vakáció, tehát összesen nyolc hónap „szorgalomidőnek” és négy hónap szünidőnek örvendtek abban az időben a gyerekek. A vakációban bennmaradtak neve „rezidens” volt. Ha a rezidens rosszul végezte a dolgát, büntetésből még egy szünidőben kellett szolgálnia.
A szolgáknak nem kellett fizetniük a „ládán való hálásért”. Nem fizettek tandíjat sem, de ezt megszolgálták, mert a tanítók akkor, és oda küldözgették őket, amikor, és ahova akarták.
Csaknem száz évvel később, az 1930–1940-es években már más volt az élet a kollégiumban. Az év elején a szalmazsákokat és az ágyneműket bevitték a szobákba, és mindenki elfoglalt magának egy-egy vaságyat. A ruha és az élelem számára kaptak egy-egy fiókot, és egy másikat a lábbelinek.
A hálószobákban 10-10 tanuló lakott, a szobafelelőst primáriusnak, a helyettesét pedig secundáriusnak nevezték, akik VII–VIII.-os, illetve V–VI.-os diákok voltak. A szobákat egyetemi városok nevei után nevezték el, például Londonnak, Berlinnek, Párizsnak, Amsterdamnak és Oxfordnak.
Az internátusnak felügyelőtanára volt, aki minden csütörtökön ebéd után „kihallgatást” tartott a tanulók fegyelmi ügyeiben. A segédfelügyelők – akik a lépcsőház középső és felsősori szobáiban laktak – ellenőrizték a bentlakási életet: reggel 7-kor, délután 5-kor, este 8-kor és 10-kor végignézték a folyosókat, a tanulószobákat és a hálószobákat. Az apparitor – egy VII.-es vagy VIII.-os tanuló – rendelkezett a bentlakók névsorával. Az ő felelőssége az igazgatósági rendeletek felolvasása volt.
A bentlakó kisdiákok feladata a folyosó reggeli meg esti takarítása és a szilencium – kötelező tanulási idő reggel fél héttől fél nyolcig, délután öttől hétig és este nyolctól kilenc óráig – ideje alatti folyosói szolgálat volt. Ezek a diákok voltak a cursorok. Ebben az időben is léteztek vigilek: III–IV.-es gimnazisták, akik a kapunál, illetve az internátus bejáratánál teljesítettek szolgálatot.
Az étkezdét konviktusnak nevezték, ahol minden asztalnál tíz diák étkezett. Az asztalfőn az asztalfőnök, vele szemben a helyettese ült. Az ételkihordást az I–IV.-es gimnazisták végezték.
A fegyelem már nem volt annyira kemény, mint száz évvel azelőtt: a szombati fürdőzésekkor a nagyobbak „itatták” a fikákat, s egész héten a fürdéssel rémítették őket. A nagyok „terrorizálták” a kicsiket akkor is, ha azok otthonról csomagot kaptak: a kiszemelt kisdiákoknak kötelességük volt megkínálni őket a finomságaikkal, és megtörtént, hogy a csomagból nekik semmi sem maradt.
Nehéz volt mindezt átélni. Viszont – Ágoston Albert szavaival élve – „küzdelemben-fájdalomban nemesedik a lélek, érlelődik az emberség. Az évszázadok folyamán kialakult, gyakorolt, megélt kollégiumi, internátusi életforma, már a korok szokásai, adottságai folytán is keményebb (…), durvább életvitelt követelt meg a diákoktól, de ránevelte őket a nehézségek, sokszor megaláztatások elviselésére, a közösségben, az idegenben, sokszor a kitaszítottságban való élés elbírására, a küzdelmekben való konok kitartásra.”
Ez volt akkor. De mi van most az internátusban? Ma már teljesen más itt az élet. Az évek folyamán elkoptak a szigorú szabályok. A nyolcágyas szobákba a diákok kedvük szerint rendezkednek be. Mindenkinek van ágya, szekrénye, és akármikor dolgozhat a közös asztalon. A kantinszolgálat sem megerőltető, s a kétórás tanulási idő sem az egykori szigorú szabályok alapján zajlik.
Szép az élet a bentlakásban, életre szóló élmények, barátságok teszik azzá.
