Az 1848. március 15-i események százhetvenedik évfordulója egy zajos, sokszor úgy tűnik, talajt vesztett világban ér minket. Azt hiszem, nem árt önvizsgálatot tartani. Jelent-e többet számunkra március 15., mint egy átlagos nap? Van-e igényünk emlékezni és ünnepelni?
Nem hiszek azoknak a hangoknak, amelyek azt sugallják, hogy a régmúlt idők eseményei megfakultak. Nem hiszek azoknak, akik leszólják a patetikus gondolatot, csúfolják a hagyományt és kikezdik a szimbólumokat. Akik zárójelbe akarják tenni ünnepeinket és újragondolni múltunkat. Helyes dolog, ha évről-évre példaként állítjuk magunk elé azokat, akik bátrak voltak, akik mertek cselekedni, akik nem fogadták el az idegenek elnyomását, akik számára a szabadság értéke rendkívüli volt, és hajlandóak voltak azért rendkívüli tettekre is.
Igenis, van jelentősége az ünnepnek és annak, hogy mi magunk részt veszünk-e benne! Örömtől csörgedezett a szívem, mikor az a sok ember összegyűlt ma, 2018. március 15-én a marosvásárhelyi Petőfi Sándor emlékmű előtt, tiszteletét és nemzeti függetlenségét, szabadságát ünnepelni.
Kiemelkedő személyek, magyarságukról példát adó rendek és több iskola tanárai, diákjai is részt vettek a megemlékezésen, ahol lélekbuzdító verseket, énekeket, továbbá ünnepi beszédeket hallhattunk.
Ez a nap figyelmeztet arra, hogy hősnek lenni annyi, mint nagyon szeretni és meghaladni saját magunkat, átlépni korlátainkon, felvállalni személyes küldetésünket és szolgálni közösségeinket. Nemzeti zászlónkat bearanyozta a márciusi napfény, kiemelkedő pompával csillogott a három szín: a piros, a fehér és a zöld. A piros szín az erő, a fehér a hűség, a zöld pedig a remény jelképe. A reményé, hogy a jelen és a jövő hősei sem lesznek restek félretenni nézeteltéréseiket és összekapaszkodni, ha a nemzet helyzete azt kívánja.
Magyarnak lenni jó! Ünnepeljünk büszkén!
Fleischer Balázs - X.C
