Kirándulás Délvidékre
2022. október 22–25.
A 2019-es nagyon emlékezetes kárpátaljai kirándulás után megfogalmazódott bennünk az a vágy, hogy bejárjuk a Kárpát-medencei tájakat, azokat az anyaország körüli, még magyarlakta területeket, amelyek kulturálisan rengeteg látnivalót tartogatnak, ugyanakkor az itt lévő kisebbségi magyar helyzetek csak távolról ismertek számunkra. Így következett a sorban Délvidék, ahová kevesebben ugyan, de lelkes csapatként indultunk el az őszi vakációban. A szomszédos Szerbia egy olyan ország, amelynek politikai, gazdasági állapotáról még most, napjainkban is sok tévhit él. Ezzel a területtel és az itt élő emberekkel a történelmi sors egyetlen évszázadban sem volt kegyes: a magyar királyok végvári világa, a török időkben való elnéptelenedés, pusztulás; a szerb királyok időszaka; aztán a 20. század világégései, amelyek iszonyatos tömegpusztításokról szólnak (minden oldalon); később a dicső Titó Jugoszláviája; majd a 90-es évek háborúi formálták az országot.
Utazásunk első célpontja Bácska és Bánság vidéke volt, Szerbia északi részén, amelyet az ország éléstáraként tartanak számon, és ahol még töredékében, de él magyar. Egy olyan vidék, amelynek természeti látnivalóit a Duna, Dráva, Száva, Tisza árterei, holtágai, mocsárvilágai teszik egyedivé. Bánk bán földjén jártunk; itt halt hősi halált többek között Kinizsi Pál is.
Szabadka, a nemzetek és kultúrák sokszínűségéről ismert határ menti város, hamar elnyerte csodálatunkat, a Kosztolányi Pacsirtáját ismerők számára pedig igazi kutatási, a regény helyszíneinek azonosítási célpontjává vált. Az Európa legszebb zsinagógájának minősített impozáns szecessziós stílusú épületben való ámulásunk után következett a Városháza, amelynek hatására a marosvásárhelyi csapat igazán otthon érezhette magát. A „homokból, de nem homokra” épült szintén szecessziós, erdélyi tulipánmotívumokkal díszített épület tervezői, Komor Marcell és Jakab Dezső, hasonlót alkottak meg Marosvásárhelyen is, sőt ugyanúgy jelen vannak itt is Róth Miksa lenyűgöző festett üvegablakai. A városnéző sétánk során kívülről tekintettük meg a Városi Könyvtárat, a Népszínházat, a Reichl-palotát, az Ávilai Szent Teréz-székesegyházat, és még sorolhatnám. Este, nem kis keresgélés után, egy hangulatos belvárosi étteremben pihentünk és pihegtünk a jó falatok súlyától.
Vasárnap reggel ködös szürkeségben léptünk be a Szabadka külvárosának nevezett Palics helység fürdőtelepére, melynek kapuja és épületei még ma is őrzik az egykori szecessziós stílus sokszínűségét, gazdagságát. A fürdőtelep a szabadkaiak számára régen igazi kulturális és kikapcsolódási lehetőséget biztosított, sőt Európában itt készítették el az első versenybicikli-pályát is. A következő megálló a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium volt, ahol nemcsak az iskolaépületet ismertük meg, hanem a szerbiai iskolarendszert is nagyon részletesen bemutatta Szórád Endre, az ottani kollégánk. A Tisza partján, a zentai csata emlékművénél készített csoportkép után indultunk is Újvidék felé. A város Duna-parti elhelyezkedésének köszönhetően Budapestre emlékeztet, ezt az érzetet erősíti Pétervárad óriási, négyszintes vára, amely a Duna magasabb partjára, egy sziklára épült. Az erődítményszerű, mesteri elgondolás szerint kiépített védelmi rendszerének köszönhetően a várat bevehetetlennek tartják, ám ezt a történelem során nem tudta bebizonyítani, hiszen mire véglegesen elkészült, eljött a béke időszaka is. Újvidéken a Pedagógus Egyesület tagjai fogadtak bennünket; Lukács Gabriella, az egyesület elnökének előadásából szemléletesen rajzolódott ki az ottani szórványlét helyzete. Elkeserítőnek és néha kilátástalannak érezték munkájukat a magyarság rohamos fogyása miatt, de az az elszántság és lelkesedés, amely a hiteles elhivatottságtudatból ered, erőt ad a térség pedagógusainak a minőségi munkára, a sokszínű tevékenységek folytatására és a jövőbe való tekintésre. A várost már buszos esti sétával nézegettük, hiszen szálláshelyünk ezen az estén már Szerbia fővárosában, Belgrádban volt, a Jugoszlávia nevű hotelben.
A hétfői programunk Zimony várában kezdődött, ahol Hunyadi János sikeresen áttörte a török ellenállást, és felszabadította Nándorfehérvárat. A főváros következő látnivalója a Balkán-félsziget legnagyobb ortodox temploma, a hatalmas Szent Száva-templom volt. Ezt követően egy belvárosi hangulatos vendéglőben ebédeltünk, ahol igazi ünneplésben volt részünk a nagyon ízletes ételeknek, italoknak és a helyi zenészeknek köszönhetően. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a magyar és a román népdalok dallamvilága a szerb népi kultúrában is megjelenik, így szólalt meg itt-ott a magyar és a szerb népdal egyszerre. A nándorfehérvári várterület bejárása már estébe nyúlt, de a kilátóról a derengő alkonyat ellenére is beláthattuk azt a térséget, amely határvonalat képez a Kárpát-medence és a Balkán között.
Utolsó napunk a hazautazásé volt, egy rövid temesvári sétával megszakítva, amelynek hatása a visszatérés és részletesebb városnézés érzetét keltette bennünk.
Újra jó volt együtt lenni, együtt kirándulni, a hivatásos, valamint a kollégáink általi idegenvezetésnek köszönhetően megismerni és megtapasztalni egy közeli és mégis távolinak tűnő országot, a maga kulturális és történelmi sokszínűségével. Az utazás során sokszor emlegettük, hogy ezt folytatni kell, hiszen nemcsak kikapcsolódást jelent számunkra, hanem feltöltődést és gazdagodást elsősorban egyénenként, de közösségként is. A gyönyörű vidékek, tájak többszörös jelentőségűek számunkra: együtt, közösen bebarangolva hatványozódnak az élmények.
Jövőre Muravidék és a Szepesség horvátországi része vár ránk, úgyhogy tervezzük az újabb kirándulást. A szervezőnk, Hajdú Zoltán igazgató úr pedig folytathatja fáradságos, de eredményes munkáját. Köszönet érte.
Fekete Erzsébet-Noémi, Sikó Olga-Anna és Kosztándi Krisztina
